Játékos kereső  

Hírek

„Sorsszerűnek érzem, hogy én túléltem a stroke-ot”

2017-03-28 05:54:20

A válogatott kapus özvegye példás anyaként nevelte fel a hármas ikreket

„Sorsszerűnek érzem, hogy én túléltem a stroke-ot”

A Hivatásos Labdarúgók Szervezete – hagyományteremtő szándékkal – mostantól minden hónapban megválasztja a Hónap emberét.
Olyan személyek, elsősorban labdarúgók közül kerülhet ki az adott hónap „sztárja”, akik valami fontosat, különlegeset cselekedtek az elmúlt időszakban.


Rendhagyó módon az első alkalommal egy olyan játékosra esett a választás, aki sajnos már 24 éve nincs közöttünk. Zsiborás Gábor egyike volt azoknak, akik elsőként kiérdemelték szervezetünktől az Év játékosa elismerést. Tragikus halála után névadója lett az Év kapusa-díjunknak, és most úgy érezzük, hogy a Hónap embere választásnál a felejthetetlen emlékű kapussal kell nyitnunk a sort.

Zsiborás Gábor már tíz évesen a Ferencváros igazolt labdarúgója volt. A felnőttek között húszévesen, 1977-ben mutatkozott be, majd 1989-ben az MTK csapatához igazolt. A 4-szeres válogatott kapus arra készült, hogy hat évvel az utolsó szereplése után 1993-ban újra magára húzhassa a címeres mezt. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, mert az oroszok elleni világbajnoki selejtezőre való felkészülés közben, szeptember elsején minden előzmény nélkül elájult és kómába esett. Az orvosok csaknem egy hétig küzdöttek az életéért, ám egy nappal az 1993. szeptember 8-án lejátszott Magyarország–Oroszország (1–3) találkozó előtt szervezete feladta a harcot…

Annakidején országos hír volt, hogy felesége, Zsiborásné Dancs Gabriella 1986-ban hármas ikreknek adott életet. A boldog családnak azonban csak hét év együtt eltöltött idő jutott az életből, amikor bekövetkezett a tragédia. Leírni is szörnyű, hogy aznap, amikor az ikrek, Zsófi, Balázs és Gergő először lépték át az általános iskola kapuját, édesapjuk eszméletlenül összeesett és kórházba került.

A nagyszerű cerberus emléke előtt tisztelegve betekintést nyújtunk egy nehézsorsú futballistacsalád sorsába, életébe. Az egyik fiú, Gergő és az édesanya, Gabriella volt a beszélgetőpartnerünk.

Zsiborás Gergő, az idén harmincegy éves születésnapjukat ünneplő hármas ikrek itthon élő tagja egyetemi tanulmányai mellett a Privátbankárnak dolgozott, onnan hívta el a Forbes magazin, ahol ma már főmunkatársként dolgozik.

–    Régen volt, mégis jól visszaemlékszem rá, amikor édesanyánk elmondta nekünk, hogy apu már nem jön haza többet – tűnődött el Zsiborás Gergő. – Bármennyire is fiatalok voltunk még ekkor, de felfogtuk, hogy édesapánk elhunyt, mégis hosszú évekbe tellett, amíg szép lassan sikerült feldolgoznunk ezt a tényt. Különösen Zsófit érintette érzékenyen a tragédia, neki tartott a legtovább elfogadni a megváltoztathatatlant. Érdekes egyébként, hogy addig édesapánkról nem gondoltuk, mennyire híres ember. Erre csak akkor jöttünk rá, amikor bemutatkoztunk valahol és a Zsiborás névre mindig felkapták a fejüket az emberek. Jó volt azt érezni, hogy mindenki szeretettel és tisztelettel beszél róla. Megnyugtató érzés, hogy az édesapánk jó ember volt, akit széles körben elismertek.

Milyen támogatást kaptatok a tragédiát követő első időkben?

–    Elsősorban a Ferencváros és az MTK részéről érkezett anyagi jellegű segítség édesanyánk részére, de a család szinte minden tagja kivette részét, amiből csak tudta. Különösen a nagymamánk lelki támogatására emlékszem vissza, a nagyi rengeteg erőt és szeretetet adott nekünk.

A sport, esetleg a labdarúgás szerepet játszott-e az életetekben?

–    Jómagam sokáig a helyi együttesben, Soroksáron futballoztam centerhalf poszton. Balázs evezett, Zsófi pedig hip-hop táncos volt. Szóval, a sport szerves részét képezte az életünknek.

Mivel foglalkoztok, mit tanultatok, mi a munkátok manapság?

–    Szerencsére édesapánk nélkül felnőve, édesanyánk áldozatkészségének köszönhetően sikerült a személyes ambíciónkat megvalósítani. Zsófi szociológus végzettséget szerzett, Balázs vendéglátó ipari iskolába járt, én pedig kitanultam az újságírást. Több más médium után és az egyetemi tanulmányaim mellett négy éve a Forbes magazinnál dolgozom, mára főmunkatársi pozícióban. Hármunk közül csak én élek itthon. Zsófi a párjához kiköltözött Zürichbe, ahol most egy kávézóban dolgozik. Több évnyi ingázás után Balázs, aki eleve vendéglátást tanult, de sokáig Ausztriából járt csak át hozzájuk, szintén odaköltözött Zürichbe és ma már egy helyen dolgozik Zsófival.

A többiek nevében is nyilatkozva hogyan érzed, elégedettek vagytok az életetekkel?

–    Úgy érzem, hogy a tragédia ellenére mindnyájan teljes életet élünk. Nem nekünk, gyerekeknek, hanem édesanyánknak volt nehezebb sora, hiszen az elmúlt évtizedekben ráhárult minden anyagi és lelki teher.
 

A három testvér nevében nyilatkozó és összességében pozitív érzéseket megfogalmazó Gergő után megszólaló édesanya – érthetően – sokkal súlyosabb gondolatokat vetett fel a Zsiborás Gábor halála utáni igen nehéz évekkel kapcsolatban.

–    Mit is mondhatnék Gábor haláláról? Megrendítő élmény és pokolian nehéz időszak kezdete volt a férjem halála – kezdett bele Zsiborásné Dancs Gabriella. – Az utolsó napjaiban végig mellette voltam a kórházban. A kómából nem tért magához, így kellett elengednem őt.

A gyász mellett egyik pillanatról a másikra minden gond, probléma is Önre szakadt. Voltak-e, akik segítettek a bajban?

–    A legtöbbet Gabi barátjának, Simon Tibinek köszönhettem. Amíg szegény élt, valamilyen formában mindig mellettünk állt. Rendszeresen teremtornát szervezett, aminek a bevételét felajánlották a családunk javára. A Hivatásos Labdarúgók Szervezete is a segítségünkre volt, amit ezúton is köszönünk! Természetesen a két klub, a Ferencváros és az MTK is mellettünk állt, a kezdeti időszakban ezek a segítő kezek rengeteget jelentettek. A későbbiekben már inkább a régi futballista barátok voltak a segítségünkre egy-egy alkalommal. Senkit nem szeretnék név szerint említeni, mert ők nem azért teszik ezt, hogy hivalkodjanak vele. Mindenesetre megmaradt jó néhány barátság Gabi idejéből, ami a mai napig kitart.

A gyerekek komolyabb szinten nem kerültek be a sport vérkeringésébe, csak amatőrként fociztak, táncoltak, eveztek. Nem szerettek volna élsportolók lenni?

–    Ennek elsősorban az volt az oka, hogy amikor egyedül maradtam mindenre, egyszerűen nem tudtam volna logisztikailag megoldani, hogy mindegyikük számára biztosítsam a sportolási lehetőséget. Ezért inkább a tanulás irányába fordultak, ahol szerencsére sikerült megtalálniuk a számításaikat. Meccsekre sem nagyon jártunk. Fájdalmas volt Gábor emléke, amikor megláttam az Üllői úti pályát… A gyerekek és én is küzdöttem, hogy valahogy megoldjunk mindent.

Úgy tűnik, hogy az ikrek mostanra révbe értek, de hogyan alakult az Ön élete?

–    Valahol sorsszerűnek érzem, hogy kettőezer-tizenkettőben stroke-ot kaptam. Máig sem tud róla a széles közvélemény, hogy Gábor boncolása után nála is agyi infarktust állapítottak meg, csak az övé súlyosabb volt… Szóval, jött ez a stroke. Túléltem, de két teljes évig tartott, amíg újra „felépítettem” magam. A családom segítsége és áldozatvállalása nélkül nem biztos, hogy sikerült volna... Viszont közben csak gyűltek a befizetnivaló csekkek és gondoltam, a férjem egykori klubjához fordulok. Kubatov  Úrtól  kaptam is azonnali anyagi segítséget, ami átmenetileg könnyített az akkori helyzetemen.

Végül hogyan sikerült visszatérnie a munka világába?

–    Végzettségem szerint ingatlanközvetítő vagyok, ezért ebben a szakmában helyezkedtem el és dolgozom a mai napig is. A hosszútávú megoldás számomra az lenne,ha ezt a stresszes munkát le tudnám cserélni egy kevésbé megterhelőre..

Van-e valami, amit mai fejjel másképp csinálna, mint Gábor halála után?

–    Jó érzés, hogy amikor a nevemet meghallják, a mai napig is emlékeznek Zsiborás Gáborra, a válogatott kapusra. Éppen ezért, ha mostanában történt volna ilyesmi, egy alapítványt hoztam volna létre a gyermekek megsegítése céljából. Ebben a formában sokkal könnyebben és célirányosabban lehet segíteni azoknak a szerencsétlenül járt családoknak, akik hozzánk hasonlóan elveszítették az élsportoló apát, férjet. De ugyanezt tartom megoldásnak a nehéz sorsú sportolók támogatása is. Számtalan példa van rá, hogy az egykor ünnepelt labdarúgó, vagy bármely más sportág jeles képviselője valamilyen élethelyzet vagy körülmény miatt rendszeres támogatásra szorul. Jó volna, ha nekik a jövőben már nem kellene nélkülözniük.



Adidas Futballgála Zsiborás Gábor családjának támogatására

Hagyományteremtő eseményre került sor szombaton délután (1997. május 31.) a Ferencváros Üllői úti stadionjában. A Hivatásos Labdarúgók Szakszervezete első alkalommal rendezte meg az Adidas-Futballgálát, amely kettős célt szolgált. Egyrészt a HLSZ által létrehozott labdarúgó-segélyalapítványt, másrészt az 1993 szeptemberében elhunyt egykori ferencvárosi, illetve MTK-kapusnak, Zsiborás Gábornak állított emléket, anyagi segítséget nyújtva a néhai válogatott labdarúgó családjának (fotó: Nemzeti Sport).

A gála a Ferencváros és az MTK serdülő csapatainak mérkőzésével kezdődött, amelyen Horváth Dávid góljával a zöld-fehérek győztek. A színészek-újságírók találkozón sem esett több gól, győztek a színpad művészei Rudolf Péter góljával. A nap harmadik mérkőzésén az öregfiúk válogatottja Takács, Szokolai, Ebedli Zoltán és Fülöp Ferenc góljaival 4–1-re győzte le az orvosokból és ügyvédekből álló csapatot, amelynek becsületgólját Koch Róbert szerezte.
Ezután lépett pályára a magyar labdarúgó-válogatott a Magyarországon játszó idegenlégiósok együttese ellen és nyert 5–0-ra.

A rendezvény bevételéből a HLSZ mintegy hétszázezer forintot tudott átutalni a Zsiborás-család számlájára